Én állok ezen a képen egy ismeretlen utca ismeretlen háza előtt. A házszámot látom, de az utca nevét nem tudom. Fejből nem. Egy kártyára van felírva, azt mutattam a taxisnak, aki néma bólintással (nem mintha egy bólintás lehetne hangos; persze lehet közben hangot adni, de maga a bólintás attól néma marad, mert a bólintás nem tud hangoskodni; mentőautó fülsiketítő szirénája ugyanúgy társulhat hozzá, mint egy halk sóhaj – de ettől a bólintás némasága nem szűnik meg, mint ahogy a némafilmhez is hiába kapcsolódik vad zongorafutam, a némafilm az némafilm, a bólintás meg bólintás, mindkettő a némaságával ad hangot és nyomatékot; és mégis így szoktuk mondani: néma bólintással) adta tudtomra, ismeri az utcát, odavisz, szálljak be. Az út rövidebb volt, mint számítottam, alig láttam valamit a városból, csak ahhoz volt elég hosszú, hogy elfelejtsem az utcanevet, miután a kis kártyát visszatettem hátizsákomba. Ha elég ügyes vagyok, egy utcatábláról leleshettem volna, de én inkább a gyönyörű platánokat figyeltem, és mire beteltem a látvánnyal (sárguló leveleiken átsütött a nap), már meg is álltunk a 119-es számú ház előtt. Fizettem, kiszálltam, a taxi elhúzott. Most ott állok a kimerevített képen a ház előtt, tekintetemet a második emelet magasába emelem, hasztalan erőlködve azon, hogy jövendő napjaim díszletei mögé belessek.

Ez az állókép igazából fekvőkép, mert szélessége nagyobb a magasságánál, szélesebb, mint egy A4-es papír fekve állítva, lévén a film szélesvásznú, az utca hosszában sokkal kiterjedtebb, mint a ház magasságában. Mivel pedig a film mozgókép, az én könyvbe írt filmem egy mozgókép fekvő állóképével veszi kezdetét.